|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 5 találat | lapozás: 1-5 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Tamás Eszter 2007. május 25.Május 24-én Kisiratoson a kultúrotthonban tartották A magyar oktatás jelene és jövője a Kárpát-medencében című oktatási fórumsorozat legújabb rendezvényét, amelyen jelen volt a kezdeményező Lezsák Sándor, a Magyar Országgyűlés alelnöke is. A megjelent közel 40 iskolaigazgató, aligazgató és pedagógus számára Matekovits Mihály, tanügyminisztériumi vezérigazgató A magyar oktatás helyzete Romániában; Lezsák Sándor A magyar oktatás helyzete a Kárpát-medencében; Csíkos Sándor bácskai iskolaigazgató Magyar nyelvű oktatás a Délvidéken; Tamás Eszter felvidéki aligazgató Magyar nyelvű oktatás a Felvidéken; Pálinkó Gyuláné Bács-Kiskun megyéből Kisiskolák Magyarországon címmel tartott vászonra vetített adatokkal alátámasztott előadást. Ebéd után Pellegrini Miklós, Arad megyei helyettes főtanfelügyelő A szórványosodó kisiskolák kilátásairól értekezett, majd iskolafórumon vitatták meg, elemezték az elhangzottakat. /(b): Lezsák Sándor Kisiratoson. = Nyugati Jelen (Arad), máj. 25./2014. május 14.Dózsa Györgyről, tények és „belelátások”, művészeti ábrázolások tükrébenDózsa György temesvári kivégzésének 500. évfordulójáról Romsics Ignác budapesti történész, az MTA rendes tagja Haramia és/vagy népvezér? című előadásával emlékezett meg a május 11-én, vasárnap a Temesvári Magyar Nőszövetség. A XIX. Bánsági Magyar Napok keretében, a Belvárosi Református Egyházközség zsúfolásig megtelt Újvárossy Ernő termében sorra került vetített képes előadáson közreműködtek a Csiky Gergely Állami Magyar Színház művészei: Borbély Bartis Emília, Mátray László és Molnos András Csaba. Romsics Ignác történész akadémikus már az előadás bevezetőjében bevallotta: ha csak a bizonyított tényekre szorítkozna, 10-15 percbe beleférne a Dózsa Györgyről szóló előadása. „A történésznek a modern korral kapcsolatban az okoz nehézséget, hogy nagyon sok mindent tud és szelektálnia kell. Dózsa Györggyel és kortársaival, a XV–XVI. századi magyar vezetőkkel, hősökkel kapcsolatos ismereteink sokkal hiányosabbak” – mondta Romsics Ignác, aki előadása első részébe az írásos dokumentumokkal bizonyítható tényeket foglalta bele, az előadás második része pedig arról szólt, hogy ezt a hiányos ismeretanyagot a történelmi emlékezet hogyan dolgozza föl, a különböző társadalmi csoportok, különböző eszmei irányzatok a különböző korszakokban mit láttak bele Dózsa Györgybe. Székely Dózsa György neve egy 1507-ből származó levélben bukkan fel először, amelyet az egyik erdélyi alvajda írt a szebeni szász városvezetőnek. A levélből megtudjuk, hogy 1507 tavaszán a medgyesi vásárból hazatérő szász polgárokat útonállók, haramiák támadták meg, elvették a vagyonkájukat, és egyet közülük meg is öltek. A haramiák közül egyet említ név szerint az okirat: ez Székely Dózsa György. Ennek az első írásos említésnek is született később pozitív olvasata: Dózsa György egy helyi zsarnok tettét torolta meg, aki ostorával hajtotta el az embereket az útjából – fűzte hozzá Romsics Ignác. Legközelebb 1514-ben, Temesvár falai alatt bukkan fel Székely Dózsa György, aki párbajban legyőzött egy török vezető embert (agát). Ezért a tettéért királyi jutalmat ígértek neki, talán nemesi rangra is emelték, és valamivel később Bakócz Tamás esztergomi érsek megbízta a török ellen toborzott keresztes hadak vezetésével. Dózsa György későbbi tetteiről, a temesvári csatáról és kivégzéséről már több, egymástól eltérő változat látott napvilágot. Dózsa György megítélése a XVI. századi krónikások írásaiban erősen negatív, csak a XIX. század elején kezd megváltozni, és Wesselényi Miklósnál, Eötvös Lórándnál kezd pozitívra fordulni, majd az 1848-as forradalmároknál, Petőfinél, Aranynál, Jókainál, később Márki Sándornál, Ady Endrénél válik népvezérré. A XX. században irodalmi művek, művészeti alkotások egész sora állít emléket a népvezér Dózsa Györgynek, de születnek visszafogottabb, eltérő módon is értelmezhető alkotások, mint Székely János Dózsa poémája, aki az akkor fennálló rendszert bírálja Dózsa György alakján keresztül. „Közel 50 évre teljesen megfeledkezett a történetírás és az irodalom is Dózsa Györgyről, de újabban a magyar szélsőjobbnak és a szélső baloldalnak is eszébe jutott a népvezér, akik újból zászlajukra tűzték Dózsa György alakját” – mondta befejezésül Romsics Ignác. Az izgalmas előadást a Csiky Gergely Állami Magyar Színház művészei által felolvasott és elszavalt irodalmi alkotások színesítették. Az eseményt szervező Temesvári Magyar Nőszövetség nevében Szász Enikő elnök megajándékozta Romsics Ignácot Szekernyés János helytörténész A magyarság emlékjelei a Bánságban című könyvével. Pataki Zoltán. Nyugati Jelen (Arad) 2014. június 12.Dózsa György 500A Dózsa György-féle parasztháború és vezetője halálának 500. évfordulójára szervezett megemlékező ünnepi tudományos konferenciát az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) csíkszeredai fiókszervezete múlt csütörtökön Csíkszeredában a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen, majd pénteken Dózsa hagyomány szerinti szülőfalujában, Dálnokon avattak emléktáblát az évforduló tiszteletére. Az alábbiakban a konferencián elhangzott előadásokat igyekszünk tömören bemutatni. Párhuzamok Egyed Ákos, történész, akadémikus, a konferencia fővédnöke 1514–1562 című előadásában összehasonlította a parasztháborút az 1562-es nagy székely felkeléssel, és megállapította: a két nagy történelemformáló eseménynek léteznek olyan közös vonásai, amelyek a székelység korábbi történelmében gyökereznek. Források szerint az 1562-es lázongást azok szították, akik korábban keresztesek voltak. Az előadó Márki Sándor Dósa György 1470–1514 című, 1913-ban megjelent munkájára hivatkozva kijelentette, Dózsa a székely szabadságot akarta kiterjeszteni egész Magyarországra. Szűcs Jenő A ferences obszervancia és az 1514. évi parasztháború című, 1972-ben kiadott tanulmányára hivatkozva kifejtette, a székely modell alkalmazása fellelhető a parasztháború során. A két felkelés közjogi következményei is hasonlóságot mutatnak – fűzte hozzá a történész. C. Tóth Norbert történész, a Magyar Medievisztikai Kutatócsoport munkatársa a keresztes hadjárat kihirdetéséről szóló vita eldöntéséhez nyújtott bizonyítékokat kutatásai alapján, valamint az 1514. márciusi országgyűlés határozatait ismertette. Vázolta Bakócz Tamás esztergomi érsek hazaérkezésétől a pápai bulla kihirdetéséig eltelt időszak történéseit. Hangsúlyozta: a közhiedelemmel ellentétben Bakócznak semmi esélye nem volt a pápai cím elnyerésére. Ezt azért emelte ki, mert korábban a történészek azt hangoztatták, a keresztes háborút meghirdető pápai bulla magyarországi kihirdetésének vitáját csak a királyi tanácsban folytatták le, azon csak főurak, főpapok vettek részt, és Bakócz a pápaválasztási vereségét igyekezett kompenzálni a háború erőltetésével. Ezzel szemben bizonyította, Magyarországon a bulla elfogadása nemcsak a királyi tanácsban, hanem az országgyűlésben is zajlott, a nemesség is beleegyezett a pápai bulla kihirdetésébe. Az országgyűlés kéttáblás volt, a királyi tanács valószínűleg a várban, a nagyszámú nemesség a Rákos-mezőn tanácskozott. Az egyeztetés írásban vagy követek útján történt a táblák között. Fontos szerepet játszott Telegdi István volt kincstartó, aki a nemesség szószólója volt a királyi tanácsban, közvetítette az országgyűlés eredményét. Szerinte a jobbágyokat nem kell hadba hívni, mégpedig két ok miatt: nem tudnak hadakozni, másrészt következnek a tavaszi munkák. A vita végére lesöpörték Telegdi érveit, Bakócz érvelése kerekedett felül, valóban kompromisszumos megoldás született. Az országgyűlés megteremti a hadjárat katonai hátterét a parasztok bevonásával, a katonáskodó nemesség részleges hadba hívásával, a pénzügyi háttér biztosítására adót is kivetettek, beszedésére nem került sor a parasztháború kitörése miatt. Feltevődött a kérdés, miért fogadták el a bullát? Április elején az akkor általuk tudott hadi helyzet ezt megindokolta, két hét múlva jutott csak el a hír, hogy a szultán nem Magyarország, hanem a perzsa sah ellen indul. Akkor már ott voltak a jobbágyok, s a keresztes háború lefújásakor őket csak egy helyre lehetett irányítani, a Temesközbe, hiszen Beriszló Péter horvát-szlavón-dalmát bán, veszprémi püspök, valamint Szapolyai János erdélyi vajda uralta a helyzetet, csak a Temesköz volt kétséges, a déli határt a törökök veszélyeztették. Nem a parasztháború hozadéka Mohács Neuman Tibor történész, az MTA Történettudományi Intézetének főmunkatársa Szapolyai János erdélyi vajdaságát (1510–1526) mutatta be az újabb kutatások tükrében. A Dózsa-féle parasztháború elfojtójaként ismert Szapolyai előkelő családból származott. 1494-ben Magyarország első számú családja volt, az 1465-ben elnyert grófi cím a német birodalomban egyfajta fejedelmi státust jelentett, Szapolyai János ereiben anyja révén királyi vér csörgedezett, a magyar és a lengyel király sógora volt. 1514-ben fiatal, de katonailag tapasztalt főúr. Május-júniusban bulgáriai fosztogató hadjáraton vett részt, seregében szász, székely, erdélyi nemes hadak álltak össze, még jobbágyokat is besoroztatott. Dózsa leverésekor igazi csatára nem került sor, a jól szervezett hadsereg láttán a keresztesek nagy része megfutamodott. Dózsa brutális kivégzése a korban megszokott volt az árulók számára, mondta az előadó, kijelentését példákkal támasztva alá. A cél az elrettentés volt. Izzó koronával megkoronázták, az izzó trónra ültetés utólagos kitaláció. Húsának egy részét megetették társaival, testét négyfelé vágatták. Egy újonnan előkerült levélben a vajda anyja, Hedvig a fia tettéről büszkeséggel számolt be lányának, a lengyel királynénak, Borbálának. Népszerűséget, politikai tőkét kovácsolt Szapolyai a parasztsereg leveréséből. Az előadó kitért arra is: tarthatatlan az az álláspont, hogy Szapolyai szándékosan tartotta távol magát a mohácsi csatától. Be kellett törnie török területre, hogy mögé kerüljön és megzavarja a szultáni sereg vonulását. Ugyanakkor hangsúlyozta, a Dózsa-féle parasztháború és a mohácsi vereség között nincs közvetlen kapcsolat. Nem volt nagy véráldozat, nem érte olyan veszteség a jobbágyságot, hogy a török elleni védekezésben megérezték volna. A szultánnak ötször akkora jövedelme volt, mint a magyar királynak, csupán elit hadserege akkora volt mint amekkorát a teljes Magyarország elő tudott teremteni. Dálnoki volt-e Dózsa? Nagy Benedek ny. történelemtanár gondolatébresztőnek szánta előadását: Társadalmi deszolidarizáció vagy történelmi fátum? A mai társadalom meghasonulása késztette a témára, vallotta, s kijelentette: a két korszak közötti óriási különbség, hogy ma nem jelent meg egyetlen modern Dózsa sem. Horváth Zita docens, a Miskolci Egyetem általános rektorhelyettese a parasztfelkelésnek a paraszti társadalomra való hatását elemezte. Pontosított: agyonsanyargatott paraszti társadalomról írtak korábban, mára már árnyaltabbá vált a kép, a gazdagodó mezővárosi paraszt-polgárság megmozdulásaként lehet leírni a történteket. Nem az elnyomás miatt tört ki elsősorban, hanem inkább a társadalmi differenciáltság során meggazdagodott parasztok érezték úgy, hogy jogaik csorbát szenvedtek. Ő is hangoztatta: 1514 és 1526 között nincs közvetlen kapcsolat. Tóth Péter, a Miskolci Egyetem docense, a jászok történetének kutatója a háborúban részt nem vett jász jobbágyság helyzetét mutatta be a Dózsa-felkelés idején. Tóth István, a szegedi Móra Ferenc Múzeum osztályvezetője Dózsa György és Szeged kapcsolatáról értekezett. Kifejtette: Márki Sándor nagyon jó történész volt, de a Dózsa-munkájához nagyon kevés okleveles adatot talált. Szeged nemhogy Dózsa mellé állt volna, miként írja, ellenkezőleg: védekezett ellene. Szapolyai innen indult az utolsó ütközetre. Dózsa fejét elküldték Szegedre, de hogy megérkezett-e, nem tudni. Szegeden utca, iskola őrzi emlékét, utóbbin 1957-ben állított dombormű. Juhász Gyula Dózsa feje című, 1919-ben írt versének első szakaszát 1972-ben újabb emléktáblára vésték: „Fehér gyolcsban, setét éjben / – Ezerötszáz tizennégyben – / A kakas épp harmadszor szólt, / Dózsa feje Szegeden volt.” Oláh-Gál Robert matematikus, a Sapientia adjunktusa bemutatta a fellelhető Dózsa-genealógiákat és Bolyai János feljegyzését Dózsa Györgyről. Sándor Imre és Kempelen Béla nyomán a makfalvi és uzapaniti Dúzsa család életfáját rajzolta meg. Eszerint Dózsa György nagyapja és apja Dálnokon élt, Dózsa unokatestvérének leszármazottjai alapították meg a makfalvi, illetve magyarországi, uzapaniti ágat. A matematikus kitért arra is, hogy Bolyai János 1848. december 30-án a General Kommandóhoz írt levelében említi a parasztvezért: akit „borzasztóbbnál borzasztóbb marha-módra” megöltek. A vezér alakja Szücs György, a Magyar Nemzeti Galéria tudományos főigazgató-helyettese Keressük Dózsát – Dózsa alakja a magyar képzőművészetben című előadásában a vezérről alkotott festményeket, szobrokat, plaketteket, bélyegeket, pénzeket sorjázta. Míg az első rajzokban negatív szereplőként jelent meg, Madarász Viktortól ez megváltozott, sőt, a lázadó, nemzeti ellenállás megjelenítőjeként szerepelt. Jelenléte Romániában is kimutatható. Biró Béla, a Sapientia professzora a szépirodalomban fellelhető Dózsa-mítoszokról rajzolt képet. 81 költemény jelent meg az 500 éves születési évfordulóig, akkor is sok, azóta is, reménytelen az összes számbavétele, mondotta. Taurinus 1519-ben megjelent latin nyelvű, Keresztes háború, avagy a keresztesek rabszolgaháborúja (Stauromachia) című munkája talán az első programszerű performansz. A mindenkori demokratikus törekvések mitikus megjelenítését szolgálta alakja. Petőfi A nép nevében című versében tovább mitizálja, költészetében válik a politikai mitológia elemévé, majd Ady Dózsa György unokája című verse folytatja a sort. A román politikum is átveszi, és kisajátítja Dózsát. Újabban a Dózsa-motívumot a szélsőbal és szélsőjobb használja. Tapodi Zsuzsanna Mónika, a Sapientia docense Dózsa alakját elevenítette fel több magyar epikai műből. Csutak Judit, a Márton Áron Gimnázium magyartanára Juhász Ferenc A tékozló ország című Dózsa-eposzát elemezte. Tüdős S. Kinga sepsiszentgyörgyi művészettörténész a magyar nemzeti levéltár Országos Levéltárának gyűjteményében található két, a XVI. század folyamán székelyeknek adományozott címeres levelet mutatott be. Kortársak Hegyi Géza, az Erdélyi Múzeum-egyesület kolozsvári kutatója az erdélyi jobbágyterhek helyzetét ismertette a 15–16. század fordulóján az erdélyi káptalan anyagából kimutathatóan. B. Garda Dezső történész, a Babeş–Bolyai Tudományegytem gyergyószentmiklósi docense Dózsa György kortársát, Gyergyói Lázár Andrást mutatta be, levonva a következtetést: életpályájuk során valószínűleg nem találkoztak. Balogh László, a Sapientia csíkszeredai főkönyvtárosa három Dózsa-dráma ismertetésére vállalkozott. Hevesi Sándor 1541 című, 1921-ben megjelent drámájából emelte ki Dózsa alakját, és érintette Jókai Mór, valamint Móricz Zsigmond befejezetlen művét. Tévhitek Az előadásokat követő viták során elhangzott: a Dózsáról szóló legendák jók, azokat össze kell gyűjteni, de a történelemtudományban nincs helyük. Ilyen szempontból nagy kárt okozott Márki Sándor munkája, továbbá Eötvös József (Magyarország 1514-ben) és Nemeskürty István (Krónika Dózsa György tetteiről) regénye. Eötvös saját kora paraszti társadalmát vetítette le, de a középkorban nem úgy állt a helyzet. Leszögezték, a keresztesek seregében voltak nemesek is, sokan a gazdag mezővárosok marhapásztorai, tehetősebb polgárai közül kerültek ki. A parasztok nem az elnyomás ellen lázadtak, sok esetben nem a nemesekkel szembeni gazdasági különbségek határoztak. Nagy gazdasági különbségek alakultak ki a paraszti társadalomban, olyan is volt, hogy egyiknek ötvenszer nagyobb mértékű adót kellett fizetnie, mint a másiknak. A jobbágy elköltözhetett, ha talált megfelelő földesurat, a kisnemes nem tudott adókedvezményt biztosítani. Összegzésként a szervező Balázs Lajos, az EME csíkszeredai fiókjának elnöke a konferencia legnagyobb hozadékának azt nevezte, hogy a humán tudományok összefogásával tudtak Dózsáról értekezni. Hozzátette: az anyagok megjelennek kötetben. Balázs Lajos felhívást intézett a dálnokiakhoz: gyűjtsék össze a faluban a Dózsáról szóló legendákat, történeteket, hogy azok megmaradjanak az utókor számára. Szekeres Attila. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2015. április 25.Mit szólna Dózsa György a névcseréhez?A gyűlölet prédái Az egyik tévéadásban elborzadva láttam, hogy az iszlám nevében fanatikus dühvel törik-zúzzák az emberiség közös kincseit, évezredes műremekeit. Eszembe juttatják, hogy a román nacionalisták már a román uralom első pillanatától fogva fő feladatuknak tekintik a magyar műemlékek rombolását, az intézmények külső románosítását. Erre rendszerint olyan településeken kerül sor, ahol fontosnak érzik a román jelenlét, jelleg hangsúlyozását. A román hadsereg már 1918 novemberétől megkezdi a magyar jelképek, a magyar történelemre, államiságra utaló emlékek tudatos pusztítását. Ez Trianon (1920) után is zajlik. Jelentős értékű műemlék templomok, kastélyok, várak, szobrok sora vált romhalmazzá. Nemrég omlott össze az alvinczi kastély, a bözödújfalusi templom tornya… Mivel a szobrok könnyebben pusztíthatók, a vandál gyűlölködők számára többnyire ezek válnak prédává. Az értékes szobrok közül példaként említem a marosvásárhelyi polgárok pénzén készült Kossuth-szobor sorsát, melyet 1919-ben döntenek le. A megsérült szobrot 1936-ban az akkor grasszáló Maros megyei prefektus olvasztatja be és öntet belőle román címeres sasokat, amelyek a román hatalmat szimbolizálják. Néhány szobor – köztük a kolozsvári Mátyás királyé, Fadrusz János 1902-ben felállított alkotása – megmaradását annak köszönheti, hogy a nacionalista történetírás Mátyás „román származását” hirdeti. Dózsa György vagy Gheorghe Doja? Hihetetlen, paradoxon, de a történelmi hamisításnak köszönheti létét a székely Dózsa György monumentális dálnoki szobra is, mert „Gheorghe Doja” a román és magyar jobbágyparasztok vezére volt. Román honfitársaink nem hibásak, amiért azt tanították nekik az iskolában, hogy Dózsa román volt, akárcsak a törökverő magyar hadvezér, az 1479-es kenyérmezei csata hőse, Kinizsi Pál. Kinizsi a tankönyvekben Pavel Chinezuként jelenik meg. Ha e nevet magyarra fordítjuk, akkor a magyar olvasó rágódhat, gondolkodhat, mert soha nem fogja kitalálni, megtudni, ki az a Kínai Pál. A közhiedelem úgy tartja, hogy Dózsa nevének románosítása szülőfaluja, Dálnok előnyére szolgált. Sokan úgy tudják, hogy Dálnok azért vált önálló községgé – bár lélekszáma nem éri el a megszabottat –, mert Bukarestben azt hitték, Gheorghe Doja román parasztvezér szülőfaluja. Hihetetlen, hogy a büszke székely nemesnek, a magyar történelem egyik legismertebb alakjának Ceauşescu parancsuralmi rendszere idején szobrot emelnek. Ennek megértésére felidéznék egy 1987-es apró, de szimbolikus jelenetet, melynek szem- és fültanúja voltam. Az említett évben a sepsiszentgyörgyi Református Székely Mikó Kollégiumban – az akkori 1-es számú Líceum névre silányított iskolában – tanítok történelmet egy vegyes nemzetiségű osztályban, a román tagozaton. Dózsa Györgyről tanulunk. Úgy gondoltam, hogy a világ legtermészetesebb dolga, ha Sepsiszentgyörgyön, a Mikóban a gyermekek ismerik Gheorghe Doja valódi nevét is. Mondom, gyerekek, Dózsa az alig húsz kilométer távolságra fekvő, ma is székely-magyar falu, Dálnok szülötte. Ha arra jártok, találtok egy hatalmas szobrot, illik nevét magyarul is ismerni. A számomra kedves osztályban, ahol mindig tisztelettel fogadtak, s jellemző volt a példás fegyelem, és ahová mindig szeretettel mentem be, hirtelen óriási zajongás, mozgolódás támadt. A hátsó sarokban egy B. nevű román tanuló elég hangosan, talán azért, hogy én is halljam, odasúgta padtársának: „Tovarăşul profesor minte!”, azaz „A tanár elvtárs hazudik!”. Megállapítottam, hogy az I–IV. osztályban tanultak alapján a román diákok számára elfogadhatatlan Dózsa György székely-magyarsága. Az említett gyermekek ma szülők, mit fognak mondani gyermekeiknek, ha a megyei rendőrségre mennek ügyes-bajos dolgaik intézésére, miközben találkoznak a közeli csendőr-felügyelőség megnevezésében a Gheorghe Doja névvel? Elmondják, hogy hajdani tanáruk a történelmet meghamisította? Ha Sepsiszentgyörgyön ez így áll – egy háromnegyed részt székely-magyar városban és megyében – mit várhatunk azoktól, akik teljes román közegben élnek? Lesz-e magyar neve? Talán a magyar gyermekekben tudatosult – ha magyar ajkú tanáruk volt –, hogy Dózsa György székely-magyar, tehát a neve is magyar. Azonban úgy tűnik, hogy román honfitársaink tudatában Gheorghe Doja mint román felkelővezér rögzült. Talán ezzel és nem a román nacionalizmussal függ össze, hogy a Kovászna megyei csendőr-felügyelőség ma büszkén a Gheorghe Doja nevet viseli. Sepsiszentgyörgyön is, mint annyi más erdélyi és székely településen, az elmúlt évtizedekben sértette szemünket a Gheorghe Doja utcanév. Ez a helyi névadó bizottságnak köszönhetően ma magyarul olvasható. Hasonlóképp a 2014. június 6-án avatott újabb dálnoki emléktáblán is. E táblaavatás alkalmával Kovászna Megye Tanácsának elnöke, Tamás Sándor megígérte, hogy levélben kéri a belügyminisztert a Kovászna megyei csendőr-felügyelőség nevének kiigazítására. A névkiigazítás azóta sem történt meg. Nem tudjuk, hol akadhatott el a név helyreállítása. Gondoljuk, nem tolakodó vélekedésünk, miszerint a csendőrségnek – a magyar lakosság iránti tiszteletből – minden kérés nélkül Dózsa György nevét úgy illene használnia, ahogy a vezért születésekor keresztelték. A rend, a törvény védelmezőitől elvárjuk, hogy az igazság mellett álljanak, és ne engedjék, hogy saját cégérük is történelemhamisítást szolgáljon. Természetesen, nemcsak a csendőr-felügyelőségnek, de a dálnoki polgármesteri hivatalnak is mozdulnia kellene, mivel szégyen, hogy a Kárpát-medence közismert magyar személyiségének neve a tiszteletére állított szobor talapzatán csak román nyelven olvasható! Vajon mit szólna? Ha 500 év után felébredne, és azt olvasná, hogy ő román jobbágyfelkelő vezér volt, nevét átkeresztelték, bizonyára Arany János ősz Toldijának módjára, aki az őt nem tisztelő királyi lakájokat buzogányával megfenyíté, Dózsa is szétverne a mai lakájok közt, akár magyarok, akár románok! Vajon mit mondana a szabadságára oly büszke székely nemes, az a lovas hadnagy, aki párviadalban legyőzi a szendrői török szpáhik parancsnokát, dicsőséget szerezve népének? Mit mondana az a Dózsa, aki hivatását komolyan veszi, vállalja a kegyetlen mártírhalált? Mit szólnának a seregébe beállt keresztesek, köztük szép számban a mezővárosok módos parasztpolgárai, a kis- és középnemesek, deákok, papok és szerzetesek, akik önként vállalják a haza védelmét, a törökellenes harcot? Azok, akik a főurak ellen fordulnak, mert Magyaroszágon is szeretnék megteremteni a székelyek szabad társadalmát. Vajon mit szólnának a keresztesek, ha látnák, hogy Dózsát szülőfalujában még annyira sem becsülik, hogy nevét anyanyelvén olvashassák? Ismerjük-e őt? A magyar emberek tudatát is áthatja a Dózsáról kialakított hamis ismeretanyag, melynek gyökerei a 19–20. századba vezetnek. Petőfi Sándor nagy hatású A nép nevében, Ady Endre Dózsa György unokája című verse, a történelmi regények, később a kommunista osztályharcos-szemlélet teremti meg a jobbágyfelkelő vezér alakját. A magyar emberek tekintélyes részének, ha Dózsáról esik szó, a kaszás-villás jobbágyparaszt és a német nyelvterületen kialakult 17. századi mese, a kitalált tüzes vastrónus jut eszébe. A románok többsége is úgy gondolja, hogy Gheorghe Doja a román és magyar jobbágyparasztok harcát vezeti a magyar nemesség kegyetlen elnyomása ellen. Ideje lenne, hogy ne pórlázadásról, ne jobbágyfelkelésről beszéljünk. A tavalyi Székely Vágtán (is) a méltán hírneves Honvéd Táncegyüttes – immár több éve – előadott táncjátékában Dózsa György mint jobbágyparaszt figura jelenik meg. Dózsa mártírhalálának fél évezredes évfordulója alkalom lehetett volna arra, hogy megismerjük az igazi Dózsát, a hadvezért, a büszke székely lófő nemest, a nándorfehérvári hőst, aki a vállalt feladatok melletti kitartás és a bátorság szimbóluma. A keresztes had társadalmi összetétele egyértelműen mutatja, hogy 1514-ben nem egy jobbágyhadsereg fordul szembe a főúri önzéssel. Dózsa, amikor rádöbben arra, hogy a főnemesség akadályozza a törökök elleni harc szervezését és visszaél hatalmával, megfenyíti a keresztesnek állt jobbágyokat, korlátozza a módos parasztok, parasztpolgárok, a kis- és középnemesség jogait, elhatározza, hogy megrendszabályozza a főurakat, majd – az egész ország népére támaszkodó hadseregével – kiveri a pogány törököket Európából. Teheti, mert időközben megérkezik a hír, hogy a szultáni hadak Perzsia ellen indulnak. A veszély elmúltával a főurak, akik nem távlatban, hanem pillanatnyi érdekeik alapján gondolkodnak, követelik a keresztes hadsereg felszámolását, amely kiváltja a keresztesek haragját, akik a főurak ellen fordulnak. Ez már polgárháború a javából. Ekkor már a nagybirtokosok ellen helyi lázadások is kitörnek. Az 1514-ben zajló események sokkal árnyaltabbak a köztudatban ismertnél. Sokkal közelebb áll a történelmi valósághoz, hogy Dózsa György egy jogaiért küzdő, feltörekvő társadalmi rétegekből verbuvált keresztes hadsereg vezetője. Tőle (nagyrészt) függetlenül kerül sor több helyi zavargásra, felkelésekre. Sajnos, sokan nem hallották hírét Dózsa Györgynek, a keresztes hadvezérnek, aki Bakócz Tamás esztergomi érsek megbízásából vállalja a törökellenes keresztes had fővezéri szerepét. E hadsereget hirtelen kellett felállítani, megszervezni, mert híre jött, hogy a szultán hatalmas sereggel indul Magyarország ellen. Az önkéntes hadseregbe lépők felveszik a kereszt jelét, ezért őket kereszteseknek nevezik. A keresztesek jutalma a bűnbocsánat. Bakócz megbízásából a mozgósításban a ferencesek obszerváns rendje vállal óriási szerepet. Bár egy ilyen hadsereg vezetését – a kor szokásának megfelelően – főúrnak kellene vállalnia, ez nem volt lehetséges, mert megbontotta volna a bárói csoportok közti katonai egyensúlyt, ezért az érsek választása az országosan ismert hírneves lovas hadnagyra, Dózsára esik. Bakócz a nándorfehérvári hőst, az ünnepelt katonatisztet már korábbról ismeri, tudja, hogy rendelkezik megfelelő katonai képességekkel. A megmaradás jelképe 1976-ban a sors érdekes játékaként Dálnok központjában, a templomtéren egy őszi novemberi napon tanúja voltam, amikor Dózsa szobrát déli 12 órakor, harangzúgás idején a mikóújfalusi kőfaragók által készített óriási faragott kőtömbökre, a talpazatra illesztették. A pillanat számomra jelképes, szimbolikus értelmet nyert. Úgy éreztem, a harangok azt üzenik a keresztesek vezérének, hogy szoborba öntve is elnyerte a keresztény világ áldását. Hisszük, hogy Dózsa György példakép mint a hit, az anyanyelv és a szülőföld védelmezője! Szobotka András szobrászművész hattonnás szobra, a térdre könyöklő, gondolkodó Dózsa a jövőt, a jövőnket fürkészi. Azt sugallja, hogy ez a bátraké, azoké, akik kiállnak a közösség jogaiért. Népünknek ilyen elszánt vezetőkre van szüksége, olyanokra, akik szembeszállnak az idegen elnyomással. Olyanokra, akik számára nem közömbös városaink, műemlékeink és közintézményeink átkeresztelése sem! Kádár Gyula Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2015. november 26.A milkói püspökség és a szászok erdélyi letelepedéseA Kárpátokon túli, a mai Vrancea megyében székelő Milkói püspökség megalapításának időpontja több mint kétszáz éve heves viták tárgyát képezi. 1781-ben teszi közzé Benkő József Lőrincz milkói püspök egy 1096-os levelét. Ezt hosszú időn keresztül vagy hamisítványnak tartották, vagy azt mondták róla, a dátumból spórolt meg a másoló legalább két C-t, azaz latin százast, mivel más dokumentumok szerint csak 1227-ben alapították. Legújabban viszont egy erdélyi szász kutató, Horst Klusch azt állítja, nemzettársai első pillanattól kezdve (11-12. század) a Milkói püspökséghez tartoztak – azaz a levél mégis hiteles. Minket, erdélyi magyarokat azért érdekel e püspökség története, mert a szászok mellett a székelyek jó része is hosszú időn keresztül ennek fennhatósága alá tartozott. A jelenlegi, általánosan elfogadott nézet szerint a püspökséget 1227-ben hozta létre Róbert esztergomi érsek pápai legátusként a kunok megtérítésére, és mivel a Milkov (Milkó) folyó partján volt a székhelye, milkóinak is nevezték. 1241-ben a tatárok tönkreteszik, majd kísérletek történnek újraélesztésére. Állítólag 1512-ben szűnt meg véglegesen, amikor Bakócz Tamás esztergomi érsek kieszközölte a II. Gyula pápánál a püspökség és az esztergomi érsekség kánoni egyesítését. (Ugyanakkor ismerünk egy 1518-as szinódusi összehívó levelet is.) Az egyesek által Benkő József hamisítványának tartott levél ezzel szemben 1096-ban arról beszél, hogy Lőrincz milkói püspök felszólítja a kézdi/kézdi(i), orbai/orbói és sepsi/sepsi(i) székelyek papjait, hogy a milkói lerombolt székesegyház még be nem fejezett helyreállítására a néptől adományt gyűjtsenek, s buzdítsák a lófőket és gyalogokat, hogy a Szentföldnek a pogányoktól leendő visszavételére fogjanak fegyvert. Eszerint volt egy korábbi székesegyházuk, amit egyesek szerint a besenyők rombolhattak le az 1070-es években (a püspökség alapítása így tényleg az idők ködébe vesz). Most nem célom e levél elemzése, hanem egy olyan kutatást ismertetek, amely teljesen más oldalról érinti a kérdést. A Kárpátokon túlról jöttek? A már említett Horst Klusch (Az erdélyi szászok betelepedéséről. Ford. Szenkovics Enikő. Kolozsvár, Kriterion, 2009) meglepő elméletet fogalmaz meg a szászok erdélyi betelepedésével kapcsolatban. Ennek egyik alappillére az, hogy az erdélyi szászoknak a milkói püspökséghez tartozása csak azzal magyarázható, hogy azok már 1154 előtt e püspökség keretein belül éltek. A szászok nem nyugatról települtek be Erdélybe, mondja Klusch, hanem körülbelül 50 éves ott-tartózkodás után a Déli-Kárpátokon kívülről. Szerinte a szászok erdélyi betelepülése a milkói püspökség 11-12. századi létezésének tételezése nélkül nem magyarázható kielégítően. Klusch így foglalja össze elméletét: „Az új elmélet azokon a számos dokumentummal alátámasztott tényeken alapszik, miszerint 1096-ban több mint 10 000 német és vallon parasztcsaládot, akik az Amiensi Péter által vezetett keresztes hadjáratban vettek részt, Nišnél (50 km-re délre a Dunától) a bizánci zsoldosok Konstantinápoly felé vonulásukban meggátoltak, és történelmi szempontból kikerültek az ellenőrzés alól. Sok minden szól azon feltevés mellett, hogy ezek a parasztok a következő télen átkeltek a Dunán, a Kárpátok déli lankáin megfelelő településhelyeket találtak, és a római egyház által vezetett milkói (Vrancea vidéke) püspöki székhelynek rendelték alá magukat. 1154-ben a Kárpátoktól délre feltételezhetően letelepedő németek részt vettek a II. Géza által Mánuel bizánci császár ellen vezetett hadjáratban, és mivel a kunok által erősen fenyegetve érezték magukat, elfogadták II. Géza meghívását és áttelepültek Erdélybe. Ehhez pedig az Olt-szoros jelentette a legrövidebb utat, mely télen kocsikkal és szánokkal is járható volt. Habár a később sinki, újegyházi és szebeni székeknek nevezett területekre települtek át, a 15. századig továbbra is a milkói egyházmegyéhez tartozónak érezték magukat. A kereszténység határán Arra nézve, hogy szász egyházközségek a milkói püspökséghez tartoztak már jóval 1227 előtt, és miért kell hitelesnek lennie az 1096-os oklevélnek, Klusch számos dokumentumot hoz fel érvként, közülük kettőt ragadok ki: 1.) „A szebeni káptalan 1351-es statútumából is az derül ki, hogy a szebeni káptalani területhez tartozó székek (Újegyház, Sink, Szeben) vallási és világi képviselői, illetve az egész lakosság azt állítja, hogy ez a káptalan eddig a milkói püspökséghez tartozott, és mostantól kezdve, vagyis a bekövetkezett pusztítást követően, az esztergomi érsekségnek rendeli alá magát.” 2.) „1436-ban például Christian szebeni esperes arról tájékoztatja IV. Jenő pápát, hogy az ő egyházközségi körzete, amely a kereszténység határán található, a kezdetektől fogva (ab olim, vagyis a letelepedés óta) a milkói egyházmegyéhez tartozott, »mivel azonban a püspökség a hitetlenek kezében volt, e körzetnek a papjai azért, hogy a hívők ne maradjanak elöljárók nélkül, saját esperest választottak maguknak«, akit az esztergomi érsek is jóváhagyott, és ez az esperes jogainak kibővítését kérte. Az abolim kifejezés Karl Reinerth szerint »egy régmúlt, pontosabban meg nem határozható« időre utal, »egy olyan kezdetre, melyhez nem nyúlhat vissza semmiféle emberi emlékezet.«” Utánanéztem, hogy az okirattal kapcsolatban merült-e fel a hamisítás lehetősége. A pápai levél, amelyben IV. Jenő pápa hivatkozik Christian szebeni esperes levelére (voltaképp idézi azt), eredetiben megvan a szebeni levéltárban, az eredeti okirat alapján a szövegét közli a monumentális, hétkötetes Urkundenbuch zur Geschichte der Deutschen in Siebenbürgen (Az erdélyi szászok történetére vonatkozó oklevéltár) negyedik kötete, minden jel szerint abszolút hiteles... Az „átcsatolás” elmélete Kluschtól teljesen függetlenül egy magyar egyháztudós, dr. Borbély István az erdélyi szászok lutheranizmusáról írva így summáz: „Az egész szász föld egyházkormányzatilag két részre oszlott. A szebeni és brassói káptalan eredetileg a milkói püspökség területe volt; 1441-ben a püspökség elpusztulása után az esztergomi érsek hatáskörébe került, olyképpen, hogy az érsekséget csupán a felügyeleti jog illette meg. A többi szász káptalanok a gyulafehérvári püspök fennhatósága alá tartoztak s dézsmájukat, valamint egyéb egyházi adójukat is annak fizették.” Ezek szerint szász egyházközségeknek valamikori milkói püspökséghez tartozása kétségtelen. Egyes kutatók ebből nagyon óvatosan csak addig a pontig mennek el, hogy feltételezik, valamikor az 1230-as években ezeket a területeket a milkói püspökséghez csatolták. Ugyanakkor erre az átcsatolásra az égvilágon semmi adatunk nincsen, ha így történt volna, annak valamilyen nyoma mindenképp lenne akár a 13., akár a későbbi századokból. Márpedig a szászok tudatában az van, hogy ők a kezdetektől a milkói püspökséghez tartoznak. Jómagam ezek után voltaképpen nem is értem, hogy IV. Jenő pápa 1436-os levelének 1937-es, minden próbát kiálló közlése után, az óriási mennyiségű adattal szemben, amely a szebeni prépostságnak a milkói püspökséghez kezdetektől való tartozását alátámasztja (maga Klusch is még számos adatot idéz), miképpen lehet egy átcsatolást akár feltételezni is az 1230-as évekre. Hogy megnyugtató megoldást kapjunk, el kell fogadnunk, hogy a milkói püspökség már jóval korábban fennállott, és a szebeni prépostság első pillanattól kezdve (talán 1154-től) a milkói püspökséghez tartozott (mint ahogy a szászok maguk mondják). El kell fogadnunk, hogy 1227-ben csupán átnevezték a milkói püspökséget kunra, mint ahogy azt Benkő József Milkoviájában első pillanattól megállapítja. Csak hát a történészek malmai lassan, nagyon lassan őrölnek... Erdélyi Napló (Kolozsvár) lapozás: 1-5
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
